Galléros Fecó naplója - 1. fejezet 
Kedves Olvasó!
Galléros Fecó naplóját tartod a kezedben.
Ez a napló szigorúan titkos. Nem is tudom, hogy került hozzád.
Úgyhogy most szépen csukd be, és tedd vissza oda, ahonnét elvetted.
Köszi:
Galléros Fecó
Haha. Sejtettem, hogy hiába kértem, te folytatod az olvasást. Hát magadra vess. Néha egész rémisztő dolgok is lesznek benne, úgyhogy aki gyáva, még mindig becsukhatja!
Még mindig itt vagy? Hát jó, én szóltam.
DOPPLER TÓNI
Nehogy azt hidd, hogy szeretek naplót írni. Magamtól sosem jutott volna eszembe. Az egész Doppler Tóni ötlete volt, én pedig megígértem neki, hogy kipróbálom. Hátha segít.
Szerintem ugyan csak az időmet pocsékolom vele, mert attól, hogy naplót írok, még nem fog visszajönni értem a Szélkirálynő. Merthogy itt hagytak, elhajóztak nélkülem. Bojtos Benedek kapitány megharagudott rám, és úgy itt hagyott Datolyaparton, mint a pinty. Vagy mint a papagáj, mert errefelé csak úgy hemzsegnek a papagájok.
Tulajdonképpen igaza volt, hogy megharagudott az öreg. Elég nagy bajt kevertem. Másfél hónapig tartott idefelé az út, és Ajtony, a szakács valahogy nem volt igazán formában. Úgyhogy a második héten lesurrantam a raktárba körülnézni. Találtam is egy ládika sajtot, egész finomat. Hát időnként falatoztam belőle. Balikónak is jutott rendesen, és persze megkínáltam Dundi Bandit, Fricit meg Tubákot is. (Ők nem tudták, honnét van a finomság, csak Balikót avattam be a részletekbe, hadd tanuljon valamit.)
Egy a lényeg: mire megérkeztünk Datolyapartra, elfogyott a sajt. És akkor kiderült, hogy véletlenül pont azt a láda sajtkülönlegességet faltam be, amit az egérkirály küldött II. Dorgálnak, Datolyapart uralkodójának. Ráadásul ez a Dorgál rettentően várta már a csemegét, a selyemmajmok nagyon szeretnek nassolni. (Nem csak ők, haha.)
Hát, kerekedett egy kisebb botrány belőle. Dorgál szíve szerint életfogytig bezárt volna valami cellába, és száraz kenyérhéjat sem adott volna ennem, de a kapitány azt mondta, majd ő kitalálja a büntetést. És azt találta ki, hogy vége, ki vagyok rúgva, nélkülem tér haza a Szélkirálynő. Negrót leszámítva mindenki könyörgött a kapitánynak, hogy ne tegye, még Cincogi doktor is szólt pár szót az érdekemben, de az öreg megkeményítette a szívét, és már másnap felhúzták a horgonyt, hogy ne legyen ideje meggondolni magát. A fél fizetésem (tizenöt arany) megkaptam, azzal hátat fordítottak, és irány Egérország.
Nem mondhatom, hogy örültem neki. Még most is nagyon el vagyok keseredve (na jó, nem mindig), pedig azóta megismerkedtem Doppler Tónival, Trixivel meg néhány jó fazonnal a Kalamajka Csehóból és a Megpatkolt Csikóhalból, ahová ebédelni járok. Tóni szerint, ha leírom, mi történt velem, könnyebb lesz feldolgoznom a traumát. Komolyan így mondta, hogy „feldolgozni a traumát”, nem is tudom, honnét veszi ezeket a szavakat. Teljesen normális denevér, aki még véletlenül sem szokott okoskodni. Mindegy, egyre már most jó volt a naplóírás: elgémberedtek az ujjaim, úgyhogy nincs kedvem a Szélkirálynőn rágódni tovább, lemegyek inkább sétálni a kikötőbe.
Most persze azt kellene elmondanom, hogy ismerkedtem meg Doppler Tónival, ha már miatta kezdtem bele az írásba. Rögtön az első este kezdődött a dolog, amikor magamra maradtam Maracujában, a kikötőben.
Azt tudni kell hozzá, hogy Datolyapart nagyon meleg, trópusi ország. Fővárosa Maracuja, ami a Bólé-tenger legszebb öble köré épült. Igazán szívmelengető hely lett volna, ha nem egy szál magamban lézengek a kikötőben, miközben a Szélkirálynő távolodik a parttól. Gondoltam, keresek egy zajos fogadót, és átmulatom az éjszakát. De a selyemmajmok nem szoktak mulatozni éjjel. Vagyis lehet, hogy szívesen mulatnának, de Dorgál király nem tűri a csendháborítást, a fegyelmezetlenséget és a jókedvet. A szemetelést és munkakerülést sem, de azt még meg tudom érteni valahogy.
Szóval nem találtam egyetlen kedvemre való helyet sem. (A Kalamajkát akkor még nem ismertem.) Végül, rettentően kimerülve lefeküdtem egy padra. A hátizsákom a fejem alá tettem, és már aludtam is. Maracujában éjjel is olyan meleg van, hogy lehet aludni takaró nélkül. A moszkitók sem csíptek, mert bedörzsöltem magam a citrusolajjal, amit még a Herba-szigeteken vettem.
Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy valaki egy hegyes tárggyal bököd. Az éjjeli őrjárat állt mellettem: a kardjuk hegyével keltegettek. Nagyon gyengédek voltak, mondhatom. Rám förmedtek, hogy Dorgál király megtiltotta a csavargást, úgyhogy vagy bekísérnek az őrszobába, és ott várnom meg a hajnalt, vagy azonnal elhagyom a várost. Nyilvánvaló, hogy a második lehetőséget választottam. Nincs az a pénz, hogy magamtól besétáljak egy cellába, és várjam, hogy másnap kiengednek-e. Hátamra kaptam a motyóm, és odébbálltam. Bár nem teljesen értem, miért zavarja a királyt, ha valaki szundít egyet a padon. Főleg ha az illető éppen őmiatta lett földönfutó.
A külvároson túl már a dzsungel terül el. Felkapaszkodtam az erdő határáig, egy kis magaslatra. Addigra pont pirkadni kezdett. Teljesen kiment a szememből az álom. A város szélén leültem egy kőre, és csak néztem, néztem magam elé. A tengert bámultam, meg az ég alján felderengő halvány fényeket. (Na jó, beismerem, nem is kelet, hanem észak felé néztem, ahol még cseppet sem világosodott, viszont azt reméltem, hogy feltűnik egy ismerős háromárbocos vitorlás körvonala. Nem tűnt föl, úgyhogy mindegy is.)
Olyan mozdulatlanul ültem, hogy leszállt mellém a kőre egy kis bogár. Nem vette észre, hogy ott vagyok. Kicsit zizegett, zümmögött, aztán egész furcsán kezdett viselkedni. Olyan volt, mintha lenne egy hetedik lába, amivel a többit piszkálgatja, meg a szemét dörzsöli. Pedig csápja is volt, de nem azt használta, egész biztos. Kíváncsi lettem rá, úgyhogy egy hirtelen mozdulattal nyakon csíptem. Ha tehette volna, ő is nyakon csíp, vagy legalább megcsípi a mancsom, de ügyesen fogtam, így esélye sem volt kárt tenni bennem.
Igyekeztem minél jobban a fény felé tartani. Így sem sokat láttam belőle, de az mégis látszott, hogy tényleg van egy furcsán görbülő, hetedik lába. És akkor eszembe jutott, amit egyszer Tubák mesélt a Fortuna bogárról. Tubák nem szokta nagyon cifrázni a mondandóját, úgyhogy csak annyit mondott, hogy egyesek szerint létezik egy hétlábú bogár, ami szerencsét hoz. Vagyis nem biztos, hogy szerencsét hoz, mert az is lehet, hogy balszerencsét, de ha sikerül elkapni és magunknál tartani, biztosan megváltoztatja a sorsunkat.
Persze a többség nem hitt neki, Negró pedig egyenesen ostobának nevezte, de nekem nagyon tetszett a történet, úgyhogy legközelebb, amikor Tubákkal éjjeli őrségbe voltunk beosztva, faggattam még egy kicsit. De ő sem tudott többet, mint hogy állítólag a meleg vidéket kedveli ez a bogár. Ha ugyan létezik, mert még soha nem látta senki.
De most itt volt a markomban, hét lábával kalimpált egyszerre, én pedig arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha meghozná a szerencsémet, és visszafordítaná értem a Szélkirálynőt. De nem ez történt. Amikor látta, hogy semmiképpen sem fogom szabadon ereszteni, inkább úgy tett, mintha megdöglött volna. Mozdulatlanul hevert, hiába forgattam és rázogattam. De én átláttam a szitán, és a világ minden kincséért le nem tettem volna a kőre. Szabad mancsommal előtúrtam egy üres cukorkás dobozt, és beledugtam a Fortuna bogarat. Amikor rácsuktam a tetejét, a bogárka mérges zümmögésbe kezdett. Kiderült, hogy beszélni is tud.
- Kérlek szépen, eressz szabadon, és teljesítem három kívánságod!
Ezen jót nevettem.
- Te Fortuna bogár vagy, nem a mesebeli jó tündér, úgyhogy hiába próbálsz átverni. Csak akkor érsz valamit, ha magamnál tartalak.
- Szóval te elhiszed a mesét a Fortuna bogarakról? Ennél okosabbnak gondoltalak – ravaszkodott a bogár. – Más babonákban is hiszel? Például, hogy a péntek 13. szerencsétlen nap, meg a többi ostobaság?
- Ne strapáld magad – mondtam neki. – Láttam a hetedik lábad. Fortuna bogár vagy, és mivel nem eresztelek, kénytelen leszel szerencsét hozni nekem.
- Vagy balszerencsét – tette hozzá vészjósló hangon a bogár.
- Vagy balszerencsét. Nekem már az is mindegy.
- Na, ne hősködj! – mérgelődött a bogár. – Biztos nem mindegy, hogy ellopják-e a pénztárcádat, fejedre esik-e egy hatalmas kő, vagy elkapsz egy rémes betegséget, kihullik a bundádból az utolsó szál szőr is, elhagy a szerelmed, megmar egy mérges kígyó…
- Hagyd már abba! Tényleg nem érdekel. Sokkal jobban izgat, hogy a Fortuna bogár, vagyis te, tényleg megváltoztatja-e a sorsom.
- Meg én, de úgy, hogy belegebedsz! Vigyázz! Nagy bajt hozok rád!
- Na, ezt már szeretem – örvendeztem, amiért végre bevallotta, hogy tényleg Fortuna bogár. – Mi a neved?
- Bingó – válaszolta csüggedten a bogár, mert egy kicsit elkedvetlenedett a jókedvemtől. Azt hitte, ijedtemben végül csak eleresztem.
Hú, most látom, milyen sokat írtam. Rám fér egy kis pihenés.
Nna, így már mindjárt más. Lesétáltam a mólóra és bevágtam egy nagy adag fagylaltot datolyasziruppal. Most már folytathatom.
Bingó egész nap velem maradt. (Haha, nem volt más választása szegénynek.) Időnként megpróbált a lelkemre beszélni, de nem voltam engedékeny hangulatban. Vártam a csodát, ami majd történni fog velem. De azt megígértem neki, hogy szerzek pár szem mazsolát, mert azt a Fortuna bogarak mindennél jobban szeretik. Így történt, hogy betévedtem a Megpatkolt Csikóhalba, ahová azóta is járok. Trixi volt éppen a felszolgáló. Trixi aranyhörcsög, hatalmas barna szemekkel és ragyogó hajjal. Még délelőtt volt, ezért mazsolás kalácsot rendeltem és egy bögre tejeskávét. A mazsolát egyenként kipiszkáltam, és óvatosan, hogy senki se lássa, bedugdostam a dobozba Bingónak.
Egyszer csak észrevettem, hogy Trixi a pult mögül figyel. Amikor látta, hogy rajtakaptam, elmosolyodott.
- Csak nem Fortuna bogarat rejtegetsz zsebedben? – kérdezte huncutul.
- Ugyan, miből gondolod?
- Mert eddig egyetlen mazsolát sem ettél. Ha nem szereted, rendelhettél volna sima fonott kalácsot is. De ha a 
bogaradat eteted vele, az egészen más.
Ilyen lány ez a Trixi. Mindig rátapint az igazságra.
- Miért, errefelé mindenki Fortuna bogárral a zsebében mászkál? – kérdeztem lazán.
Trixi nagyot nevetett.
- Jaj, dehogy. A Fortuna bogár is olyan, mint a hétfejű sárkány. Igazából nem létezik, csak a nagymamák szoktak mesélni róla az unokáknak. Nagy szenzáció lenne, ha kiderülne, hogy mégis császkál belőle valahol. De te olyan jól csináltad ezt a mazsolaszemezgetést, hogy elképzeltem, mi lenne, ha tényleg volna egy Fortuna bogár a zsebedben.
- És mi lenne?
- Ó, rengeteg pénzt kaphatnál érte a királytól. Vagy ha neki mégsem kéne, pár napi járóföldre lakik egy varázsló. Ő biztos megvenné tőled a bogarad. A papagájok pedig hetekig csak erről mondanák a híreket. Lenne nagy őrület Maracujában. Mindenki Fortuna bogarat akarna.
- Pedig akár balszerencsét is hozhat – mondtam, mert kíváncsi voltam, Trixi is hallott-e már erről a babonáról.
- Tudom – bólintott Trixi komolyan, de aztán felderült az arca. – Nekem mégis szerencsét hozott a nem létező bogarad. Neki köszönhetek egy ilyen édes törzsvendéget.
Ezt rám értette. Az édest is meg a törzsvendéget. Az édes még hagyján, na de a törzsvendég? Akkor látott életében először.
De már mondtam. Trixi ilyen. Megint rátapintott az igazságra. Onnantól kezdve szinte mindennap betértem a Csikóhalba ebédelni.
Na, most már tényleg ideje elmondanom, hogy ismertem meg Doppler Tónit.
Esteledett már, mire észbe kaptam, hogy megint nincs éjszakára szállásom. Tulajdonképpen nem is nagyon akartam betérni egy fogadóba, végig a kikötőben csavarogtam, titkon még mindig azt reméltem, hogy visszajönnek értem a többiek. De már későre járt, és nem akartam a selyemmajmok őrszobáján végezni, ezért felkerekedtem, hogy a város szélén, az előző napi nagy kövön térjek nyugovóra. Bingó egyre idegesebben zümmögött a dobozban. Szegény, biztos vágyott már egy kis repülésre. Elhatároztam, hogy ha éjfélig nem történik velem semmi nagy csoda, szabadon eresztem.
A nagy kő most egyáltalán nem tűnt hívogatónak, viszont a hold fénye megvilágított egy ösvényt, ami a kőtől indulva egyenesen a dzsungelbe vezetett. Tudom, hogy őrültségnek tűnik sötétedés után egyedül nekivágni az őserdőnek, ahol mérges kígyók, halálos csípésű pókok és vérszomjas ragadozók nyüzsögnek. De valahogy úgy éreztem, mindenképpen be kell lépnem a sötét fák közé. Megmagyarázhatatlanul vonzott a holdfényben felcsillanó ösvény.
Óvatosan, nesztelenül lépkedve indultam el az úton. Előhúztam a bicskámat is, hogy egy váratlan támadás esetén meg tudjam védeni magam. De nem rontott rám senki a sűrűből, és én egyre bátrabban haladtam előre. Egy idő után rádöbbentem, hogy már régen elvesztettem lábam alól az ösvényt, csak mentem, amerre a szemem látott. (Ez sem igaz, mert már a szemem se látott szinte semmit, úgy elfedték az eget a fák.) Elővettem a zsebemből a dobozt, és halkan beleszóltam:
- Azt hiszem, eltévedtünk a dzsungelben.
Bingó nem szólt, csak elégedett zümmögésbe kezdett. Szerinte ez volt a legkevesebb, ami kijárt nekem.
És akkor meghallottam a távolból egy hangot. Rögtön megindultam arrafelé. Ahogy közeledtem, egyre biztosabban hallottam, hogy többen beszélgetnek halkan, indulatosan. Végül odaértem mögéjük. Mongúznak tűntek a hangjuk és árnyékuk alapján. Egyikük mancsában felvillant egy mécses. Végre megláttam, mi történt.
A három mongúz orvvadász volt. Úgy látszik, madárcsapdákat helyeztek el mindenfelé az erdőben, és ilyenkor este járnak körbe, hogy összegyűjtsék a zsákmányt. De az egyik csapdájukba egy fiatal denevér szorult. A mongúzok káromkodtak, dühöngtek. A denevér szárnya annyira belegabalyodott a hálóba, hogy lehetetlen volt lefejteni róla.
- Én azt mondom, itt helyben üssük agyon, nehogy később eljárjon a szája – mondta, amelyik a lámpást tartotta.
- Szerintem hagyjuk a sorsára. Előbb-utóbb csak éhen pusztul. Nem fog ez fecsegni rólunk – vélekedett a második.
- Hogyisne! Kár volna ezért a drága hálóért – fortyant föl a harmadik.
Amíg a mongúzok veszekedtek, nesztelenül előhúztam Bingót a dobozból.
- Ide figyelj! Hozzuk meg együtt ennek a szegény denevérnek a szerencséjét. Segíts kiszabadítani, aztán mehetsz.
Bingó bólintott. Mintha pontosan tudta volna, mit várok tőle. Az világos volt előttünk, hogy három felfegyverzett mongúzzal szemben egyetlen bicska nem sokat ér. De váratlanul lehetett rajtuk ütni, és ha még jól rájuk is ijesztünk, nyert ügyünk van. Szétnyitottam a mancsom, engedtem, hogy Bingó felszálljon a tenyeremből. Azonnal eltűnt a sötétben a szemem elől, és csak reménykedtem, hogy odament, ahová kértem: a mongúzok háta mögé.
Nem tétováztam tovább, hirtelen, vad üvöltéssel előugrottam a fa mögül, és alaposan fejbe kólintottam a legközelebb álló mongúzt. Mire a másik kettő észbe kapott, már újra eltűntem a szemük elől. Most következett Bingó. A rémült mongúzok még fel sem ocsúdtak az első támadásból, amikor Bingó pattogni, zörögni, dobogni kezdett a hátuk mögött.
Az már napközben kiderült, hogy a Fortuna bogarak remek hangutánzók, szerintem még ágyúdörgést is képesek előcsiholni magukból. Bingó remekelt. Olyan lármát csapott, mintha legalább öten lapulnának még a sűrű aljnövényzet között. Időnként pedig teljes erővel nekirepült valamelyik mongúznak. Azok azt hihették, hogy puskából lövik őket. Így már gyerekjáték volt nekem ártalmatlanná tenni a megzavarodott bandát. Öt perc múlva aléltan hevertek mindhárman.
A bicskámmal lefejtettem a hálót a denevérfiúról. Félig ájult volt már a rabságtól és a félelemtől. De nagyon gyorsan erőre kapott. Különös, suttogó hangján elmagyarázta, merre menjünk, hogy mielőbb kijussunk a rengetegből. Bingó közben szó nélkül odébbállt. Megtehette, becsülettel elvégezte a rábízott munkát. Nem sokat beszéltünk a denevérfiúval. Igyekeztünk mielőbb kijutni a szabad ég alá. Csak amikor már újra előttünk hullámzott a tenger, ültünk le pihenni. A nevét is ekkor tudtam meg. Ő Doppler Tóni.